Kívánok mindenkinek

 

Nem tudom, ez vajon korrekt eljárás volt?

Most azért picurkát sajnálom, hogy nem vagyok egy nagyhírű blogger, akinek sokan olvassák a bejegyzéseit, mert legszívesebben a világba kiabálnám, hogy micsoda inkorrekt eljárásban volt részünk karácsonyi parti gyanánt.

Pénteken volt a "céges bulink". Mindig a szünet előtti utolsó napon van, most sem volt ez másképp. Pedagóguséknál ez úgy működik, hogy 1.) kitaláljuk hová akarunk menni (kaja legyen, az a legfontosabb), 2.) ha már kitaláltuk, jól megnézzük, hogy ne legyen túl drága, mert saját zsebből fizetjük, 3.) ha megvan, akkor osztunk-szorzunk, és jó időben lefoglaljuk a terepet a magunk számára. Tényleg figyelünk, hogy mi mennyibe kerül, hiszen senkinek a pénztárcáját nem akarjuk megterhelni, de azért nem egy Mekiben szoktuk elkölteni a karácsonyi estebédet.

Az idén pont ugyanígy csináltuk. Nagyjából egy hónappal a tervezett összejövetel előtt egyeztetett a kolléganőm a vendéglátóipari egységgel: szeretnénk 2 pályán 2 órát bowlingozni, majd az étteremben vacsorázni (hogy miből mennyit, azt is tisztázták). Természetesen, ahogy óhajtjuk, bár az étteremben nem leszünk egyedül (ezt nem is kívántuk), mert egy asztalt már foglaltak arra az időpontra. Sebaj. 

Elérkezett a várva várt nap. Izgalommal készültünk a bowlingozásra, néhányan még külön cipőt is vittünk, hogy sikeresebb legyen a pontgyűjtés. Hát nekem mondjuk nem számított semmit. Annyira antitálentumvagyok bowlingban (is), hogy abszolút negatív rekordot döntöttem. Az első gurításommal egyből taroltam, utána viszont 14(!) alkalommal sikerült nulla darab bábut fellöknöm. Hihetetlen voltam, komolyan :-D!

De ez már az után történt, hogy kiderült: borzasztóan sajnálják, de ránkszerveztek egy másik összejövetelt, 40 főnek kellett megteríteni, így nekünk már nem jut hely az étteremben. Mi a fene, kérem, mi a fene? De ha nekünk nem probléma (de az, hiszen nem ezt beszéltük meg), kihozzák a bowlingpályára (!!!) a vacsoránkat. Hoznak még 2 asztalt, ott el fogunk férni. Viszont ebben az esetben még 18 óra előtt el kellene hagyni a pályát (vagyis a vacsora színhelyét), mert akkorra már foglalása van egy másik társaságnak. Először csak néztünk nagyot, végül rábólintottunk. De mit tudtunk volna tenni, most komolyan? A kolléganőm volt annyira leleményes, hogy azt mondta, oké, de akkor egy órán keresztül (értsd: tulajdonképp vacsora közben, hiszen 14. 30-tól 16. 30-ig foglaltuk a pályákat, utána akartunk vacsorázni, a kaját 16. 30-ra kértük) használhatjuk a pályákat bónuszban. Kicsit szájhúzogatva ugyan, de beleegyeztek. 

Ezek után 2 óra játék elteltével hoztak még két asztalt (olyan kicsi, közepén egy lábon álló "sörasztalra" vagy mire kell gondolni), összetoltuk a négyet (az egyik kicsit magasabb volt, mint a többi), és kihozták a vacsorát. Megterítés nem volt (bezzeg az étteremben csodás terítékek várták a helyünket bitorlókat), de basszus, még az asztalokat se törölték le, szalvétát sem kaptunk(!), viszont jól összehúztuk magunkat és 12-en valahogy csak elfértünk... Sok helyünk mondjuk nem volt, de gyönyörűen, arisztokrata módon ettünk, szorosan magunkhoz szorított könyökkel, bár az említett hiányosságok miatt szalvétát nem állt módunkban az ölünkbe teríteni. 

A vacsora után volt még egy kis időnk, hogy gurítsunk párat, de pontban fél 6-kor kijött az egyik felszolgáló lány, hogy most már az ajándék óra is letelt (milyen ajándék???, szerintem ez nem ajándék volt, hanem fájdalomdíj, de mindegy), és nekik még össze kell pakolni utánunk, úgyhogy ha esetleg... Magyarán mondva ki lettünk rúgva.

Pedig még meg akartuk enni a tortánkat is, amit vittünk (le volt beszélve), de erre már nem kaptunk lehetőséget. Így aztán testületileg visszavonultunk az oviba "after partyra". Megettük a sütit, utána elmosogattunk (én mondjuk személyesen nem), beszélgettünk és hazamentünk. 

És elhatároztuk, hogy soha, de soha nem fogunk oda visszamenni. Legalább nem bőgök le újra, mint kétbalkezes bowlingjátékos. 

Ez így rendben volt a részükről amúgy? Hogy simán ránktoltak 40 embert, minket pedig szembesítettek a ténnyel, hogy nincs helyünk? Még tisztán él az emlékeimben a két héttel ezelőtti szombat esti "anyatalálka", ahol bementünk egy helyre, csak úgy, simán az utcáról, mindenféle foglalás nélkül, de nem volt szabad asztal. Kimentünk, de nem jutottunk semeddig, mert utánunk szaladt az egyik pincér srác, hogy sehová ne menjünk, azonnal kerítenek nekünk helyet. És így is lett. Na, ez az igazi vendéglátás. És elhatároztuk, hogy oda biztosan visszamegyünk még.

Fodrász után

Nem ecsetelném hosszasan a tapasztalataimat, csak pár vázlatpontban összefoglalnám. Íme.

Mellette:

• gyors (az ajtón belépéstől a kilépésig mindösszesen és pontosan 1,5 óra telte el, pedig festés és vágás volt)
• olcsó (4.700 Ft volt az ára -borravaló nélkül- ugyanez az előző helyen 8.500-ba került. Ez azért igen jelentős különbség, pedig egyesek szerint már a 8.500 sem annyira drága.)
• jó lett a frizurám

Ellene:

• kicsit megszaladt az olló, pedig már úgy örültem, hogy megnőtt a hajam

• elmondtam, hogy mit szeretnék, de a fodrász nem vállalta, mert akkor (ti. ha az eredeti hajszínemtől nagyon eltérő színt választok) túl hamar látszik a lenövés. Na és, akkor megyek majd újra, nem?! Ezért aztán...
• ...sötétbarna  maradt a hajam. Egy picit talán világosabb, mint volt, de nem olyan, mint amit elképzeltem. Ezért is történhetett az,

...ami most is ugyanúgy történt mint általában:

• a férjem nem vette észre, hogy fodrásznál voltam. Vagy de, csak elfelejtett szólni, hogy "Nahát, de jó a hajad!" vagy "Nahát, de pocsék a hajad!" vagy "Nahát, valami más rajtad. Nem is tudom, új a ruhád?"

Konklúzió:
egyelőre nem tudom, megtartom-e, úgy érzem, tennem kell még egy próbát.

Izgalmas újításra készülök

Holnap új fodrászhoz megyek. Merész döntés, belátom, ha még emlékszik valaki erre vagy netán erre a másik vagy mondjuk eme harmadik fodrászos kalandomra, akkor meg végképp eszement ötletnek tűnik, de akkor is belevágok, és kész.

A kiszemelt hajszobrász egy Maja nevű fiatal hölgy, aki újabban a fiúkat is nyírja. Rettegek előre, de tényleg, mert mi lesz, ha ő se tud rendesen hajat festeni? A vágás miatt kevésbé aggódom, legfeljebb copfot fogok hordani jó sokáig (feltéve, ha nem szalad meg az olló a kezében, és nem vágja tökrövidre), de a festés... Jaj, Istenem! Merjem-e egyáltalán befestetni? Mert ötletem azért volna színileg (kicsit világosabb mint a mostani, lehet barna, de akár picit vörös is), csak mi lesz a végeredmény? Ha megint narancsszínű lesz, akkor sikítófrászt kapok, úgyhogy lehet, hogy csak melíroztatni kellene első körben, hogy meglássam, mennyire bánik jól a színekkel, mert ha elrontja, az nem annyira feltűnő? Vagy maradjak ennél a falusi kicsit vöröses sötétbarnánál, amit magamnak szoktam festeni tulajdonképpen bármilyen színű és márkájú festékkel? 

Hát nem tudom. Azért váltok, mert Rozi ugyan kiválóan vág hajat, és pont olyanra árnyalatúra festi a hajamat, amilyenre kérem, de a festékét nem szereti a vaddisznósörte a fejemen. Kábé egy hónapig - hat hétig folyik minden festés után a hajamról a festék. Utána meg már akkora a lenövés, hogy mindenképpen be kell festenem, ráadásul a vége addigra már szőkére kopik és hülyén néz ki. Sajnálom, hogy csak egyféle festékkel dolgozik, mert ha volna egy másik márka, azt is kipróbálnánk, hátha az jobb. Most viszont szívdobogva várom a holnapi délutánt, hogy mit varázsol a hajamból Maja.

Írjak-e listát az angyalkának?

Avagy a férjem tudni szeretné, mi a szívem vágya karácsonyi meglepetés gyanánt

Pont annyira nehéz ez a dolog, mint amikor a szülinapom volt, csak akkor legalább megadott három opciót, amiből választanom kellett (végül a biciklit választottam, meg is kaptam. Igaz, eddig egy centit sem mentem vele, de legalább van egy jó bringám.). Most viszont teljesen magamra vagyok hagyva a vágyaimmal, és nem is tudom, mit kérjek. Vagyis hát dehogynem, olyan listát tudnék írni, hogy egy A/0-s papír se lenne elegendő hozzá, de olyan "igazánamirenagyonvágyom" nincs. 

A konyhai dolgokat jó volna most is kerülni. Nem mintha nem örülnék egy-egy új gépnek, de mivel a konyhába leginkább csak muszájból járok, úgy gondolom, amennyibe egy új akármilyen konyhai eszköz kerül, abból mást is lehetne venni, aminek egy hangyányit azért jobban örülök.

Vegyük például a komplett haszontalanságokat első körben.

1.) Ékszerek

Nagyon szeretem a szép ékszereket, de a munkám miatt fülbevalón kívül mást nemigen hordok. És az a furcsa az egészben, hogy én az olcsó ékszereket szeretem... Sose vonzottak az ilyen-olyan arany nyakláncok, karperecek, gyémántgyűrűk, brillköves fülbevalók. Persze az ember mindig megcsodálja ezeket a kirakatban, de hogy én olyat fel is vegyek, hát az olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Ellenben halálosan bele tudok szeretni egy-egy valódi bizsuba. Gáz ugye? Pl. a múlt héten a Takkóban láttam egy kis virágos karkötőt, sokáig nézegettem, de 1.750 Ft-ba került (ha jól emlékszem) és annyi pénzt nem akartam érte adni. Vagy a c&a-ban már vagy 4 éve nézem a kis ezüst (színű) fülbevalót, amin egy kis golyó van spirál alakban dróttal "bekerítve", az is van vagy 1.500 Ft, de még nem vitt rá a lélek, hogy ennyi pénzt kiadjak egy bizsuért :-D. De a vásárokon látott üvegékszerek például teljesen elvarázsolnak, meg a swarovski kristályos fülbevalók. 4 éve járunk ugyanoda nyaralni, minden évben elhatározom, hogy idén biztos veszek egyet, mert anélkül tényleg nem lehet élni, hát annyit vettem magamnak, amennyit bárki más nekem.

2.) Parfümök

Szagfetisizmusom következtében igen érzékenyen reagálok mindenféle illatra (a szagokra még inkább), így gondosan ügyelek arra, hogy sose bűzölögjek. Egyetlen ultrakedvenc parfümöm volt, de sajnos már nem gyártják, brühühü... Persze, mivel márkás, hát ez sem olcsó, de soha nem vettem magamnak, mindig kaptam. Illetve nem mindig, hanem olykor-olykor, és akkor sokáig örültem, hogy van, de már sose lesz. Ilyen az én formám. Úgyhogy valami mást kellene keresni. Végül is van egy hasonló illat az AVON-nál, mikor akciós, szoktam is rendelni (1.500-ért), de teljes áron még sose vettem. Zsugori vénasszony vagyok.

A kedvenc

Ez hasonló, de sokkal-sokkal olcsóbb

3.) Könyvek

Na jó, most szívom vissza, hogy ez haszontalan ajándék, de hát nem lehet benne se főzni, nem tudom magamra se húzni, szóval értitek. Olvasni nagyon szeretek, könyvtárba járok, úgyhogy ezzel meg is van oldva a problémám. 

4.) Kellékek a szabadidős tevékenységeimhez

Mondjuk ehhez első körben szabadidőre volna szükségem. De ha valahonnan mégis sikerülne szerezni időt, akkor olyankor én gyöngyöt fűznék, keresztszemeznék és varrnék. Esetleg horgolnék vagy kötnék. Inkább horgolnék, csak azt a tudást még gyarapítanom kellene, mert igen hiányos a tudásom, de olyan csodákat lehet csinálni, hogy csak na, és én szeretnék olyanokat létrehozni. 

5.) Közös időtöltés a férjemmel

Ez lehet bármi: mozijegy, wellness-hétvége (hahaha...), tök ingyenes saját készítésű "menjünk együtt valahová"-kupon, ilyesmi.

És akkor lássuk a hasznos dolgokat.

Előre bocsátom, hogy a számomra hasznos dolgok sokkal drágábbak, mint a hasznavehetetlen hülyeségek. Így aztán soha, de tényleg soha nem kértem még ilyesmit, mert valóban drágák (tudom, valakinek egy 50-60 ezer forintos ajándék még nem a drága kategória, de nekem az). Igazából most is félve írom le, mert ha mégis ezek közül választ az angyal, akkor nagyon rosszul fogom magam érezni, hogy túl drága ajándékot kaptam. Én egyszerűen nem szeretek drága ajándékot kapni, mert tudom, hogy sose tudom viszonozni. És ez engem frusztrál, és nem szeretem magam rosszul érezni.

1.) Műszaki dolgok, hogy a hobbijaimat űzhessem

Nem sok hobbim van, de a blogírás például pont ilyen. Igazából nekem egy saját szerkentyűre volna szükségem, amin akkor pötyögök, amikor akarok. Nem akkor, amikor végre minden gyereket sikerült elzavarnom innen, vagy ha szabadságon vagyok és senki nincs itthon, vagy ha sikerült még éjfél előtt felébrednem Simi elaltatása után, és van agyam írni. Vagy ez lenne az enyém és a gyerekeké meg egy új. Annak legalább ők is örülnének.

Régi vágyam egy varrógép. Ha lenne, megtanulnék varrni és csinosan öltözködnék. Hahaha...

2.) Sporteszközök

Kéretik nem hangosan röhögni! Mondjuk már mindegy, ugye? Csak akkor azt ne áruljátok el, ha más is hallotta a felnyerítéseteket, hogy min röhögtök. Kösz.

Szóval ha hiszi bárki, ha nem, és akarok sportolni! De a legutolsó (februári) fellángolásom óta szinte folyamatosan fáj a csípőm, és nem merek. Az egyetlen dolog, ami nem fáj (mert bizonyos helyzetekben még a fekvés is kínszenvedés) az a biciklizés. És tudom, hogy most kaptam egy szuper biciklit, de azt esténként nem lehet használni, meg hideg is van. De egy szobabicikli minden problémámat megoldaná. Szerintem. Meg még hozzá egy fa hulahoppkarika, és akkor a derekam is vékonyabb lenne egyből. Már mondjuk ugye akkor, ha használnám is. 

Volt ilyen gondolatom is, hogy valamilyen bérlet sporttevékenység űzésére. De itt a faluban szinte semmi nincs. És ha jól meggondoljuk, egy fél év alatt "eltáncolja" az ember egy sporteszköz árát, sőt, ha nem heti kétszer akar menni, akkor hamarabb is. (Most mondjuk elgondolkodtam, hogy a fenti sorokat törlöm, mert ha egy angyal ezt elolvassa, és tojik nekem egy szobabiciklit, akkor muszáj lesz használnom. Nem tudom, hogy valóban akarom-e...)

3.) Ruhaneműk

Ez jöhet minden mennyiségben. Igaz, hogy baromi kommersz ajándék, és a férjem szüleitől kapott pénzből is biztosan azt fogok venni. De egy szép pulcsi, nadrág, szoknya, cipő (abból úgy is kevés van...), ing vagy blúz (ez a mániám, csak edzőcipőhöz annyira nem illik) szerintem el fog férni a szekrényemben.

4.) Tanfolyamok, amik a munkámhoz kellenek (vagyis nem kellenek, de kiegészíthetik a tudásomat)

Ezek a legdrágább dolgok, nem is írom le, csak megemlítem, hogy létezik ilyen.

 

Nagyjából ennyi jutott eszembe. Amúgy lehet ezt így komolyan venni? Mert szinte tényleg mindennek örülök, aminek nem, azt meg leírtam. Sőt, szerintem van egy csomó olyan dolog is, ami eszembe sem jutott, mégis ha megkapnám, akkor tudnám meg, hogy nahát, leginkább tényleg pont arra a valamire vágytam. 

Hány pár cipő kell egy nőnek?

Az idén sajnos sok cipőm pusztult el végkimerülésben, úgyhogy vásárolnom kellett néhányat. 

Tudni kell rólam, hogy elméletben megszállott cipőfetisiszta vagyok, de a gyakorlatba még nem ültettem át ezt a fajta vágykielégítést. Mondhatni, hogy irtó kevés cipőm van, az is csupa praktikus darab. És nagyon ritkán veszek újat, azt is csak leárazáson vagy eleve olcsón, és addig használok minden egyes darabot, amíg a szó legszorosabb értelmében le nem szakad a lábamról.

Na, gyorsan összeszámoltam, hogy mennyi cipőm van, íme:

• 2 pár vászon tornacsuka (tavasszal vettem őket, a kettő volt 3.000 Ft), az egyik az első felvétel után, a másik kb. a harmadik után szakadt el szinte teljesen. Azt hiszem, ezeket nem járásra tervezték. De akkor mire?
• 1 pár edzőcipő (sose edzek benne, a férjem miatt vettem -nem, ő sem edz benne, csak szereti, ha van edzőcipőm, mert neki több is van)
• 1 pár széttaposott bőr tornacsuka
• 1 pár kínai szandál, 1x hordtam, nagyon rossz vásár volt, kényelmetlen mint a fene
• 1 pár tangapapucs (ezt hordtam nyáron szandál helyett)
• 1 pár 9 éves csizma
• 1 pár 9 éves bakancs
• 1 pár fekete alkalmi cipő. Nem "nagyon" alkalmi, de olyan, amit szép ruhával és hétköznapival is fel lehet venni. Olyan praktikusan alkalmi: fekete, bőr, magas a sarka, de nem nagyon vékony, és nem túl hegyes az orra sem. Lehet, hogy nem is alkalmi? Mindenesetre tavaly kellett egyet vennem, mert az akkor 13 évesnek kitört a sarka. Már nem bírta tovább szegény.
• 1 pár "új cipő" amit a szétment helyett vettem, hétköznapi viseletre

Hát, lehet, hogy nem is írom tovább, mert ez így 10 pár cipő. Nem is gondoltam, hogy ennyi van. Igaz, ebből több olyan is, amit egyesek soha nem vennének fel, annyira roncs állapotban vannak. 

Szóval, a tavasszal teljesen szétszakadt az a kicsit magas sarkú cipőm, amit szoknyához és farmerhez is fel tudtam venni, simán legyalogoltam benne a napi 2-3 km-t, szóval maga volt a praktikum. Pedig annak idején (kb. talán 5 éve) valami extra akcióban vettem a kínai boltban, két pár cipőt 3.000-ért, akik közül ez volt az egyik. De ez már meghalt, kellett valami új. Hiába jártam be Tolnát-Baranyát, nem találtam meg azt a cipőt, amit kerestem. Legnagyobb örömömre viszont megtaláltam itthon azt a cipőt, amivel együtt vettem az elhunytat: sosem használt állapotban, dobozban, vadiújan. Juhéé!!!

Fel is vettem, első alkalommal rögtön egy vasárnapi istentiszteletre, szoknyával, mert ahhoz is jó volt. Elmentem benne az autóig, az autótól az épületig, és éreztem, hogy valami nem jó. Megnéztem, és picit széttört a cipő talpa. És ez csak romlott tovább. Mire felértem az emeletre, konkrétan a fél cipő leszakadt a lábamról. Mire hazafelé jöttünk, szinte nem is volt a cipőnek talpa: egy része teljesen levált, a többi széttört és lemállott:

Nem is rossz láb nélkül.

2 óra használat után

A rémes cipőcápa. És ez rajta volt a lábamon!

Tovább keresgéltem, mivel a fenti darabot kénytelen voltam megörökítés után a kukába hajítani. De nem találtam meg a minden szempontból megfelelő cipőt, viszont berobbant a nyár, így nem is kerestem tovább, gondoltam, legyen akkor szandál. A 4 évvel ezelőtt vásárolt még jónak tűnt, de 2 hét után annak is szétment a talpa, úgyhogy veszett szandálkeresésbe kezdtem. Nem találtam, kínomban a kínaiban vettem, rossz választás volt. Nem volt drága, ezért gondoltam, veszek gyorsan egy papucsot, így a kettő ára kiteszi egy normális szandálét, aztán amint lesz megfelelő szandál, átnyergelek arra. 

Nem tudom, más is így van-e vele, de ha egy átmeneti megoldást vet be az ember (csak addig, amíg az igazi meg nem lesz...), abból biztos az lesz, hogy "jaj, nem is kell igazán az igazi, jó lesz ez is átmenetileg" . Ja, átmenetileg véglegesen. Legalábbis nálam. Az egész nyarat végigpapucsoztam.

Mindegy, eltelt a nyár, a szandiszezon kifújt, kellett a cipő. Annyira, de annyira akartam egy szép, magas sarkút, amiben azért lehet járni is, hogy csak na. Bementem egy boltba, és szembe jött velem A CIPŐ.

Nem pont ez, mert az barna volt, de ilyen

És akkor jött az is, hogy miért ne: textilből van, átázik. Magas a sarka (olyat akartam...), nem tudok benne sokat gyalogolni. Picit bélelt, izzadni fog benne a lábam, és hol van még a tél. 

Így aztán fájó szívvel lemondtam róla, és megvettem ezt: 

Na, nem pontosan ilyen, de mondjuk az ikertesója

Egész más, ugye? Bőr, lapos sarkú, lehet benne menni amennyit akarok. Igaz a legkevésbé sem elegáns, szoknyához egyáltalán nem tudom felvenni, de mindegy. Úgyhogy most ezt hordom, amíg le nem szakad a lábamról. Pechemre bőr, biztos kitart majd 4-5 évig...

Amúgy most csizmavásárláson is gondolkodom. A mostani pont 9 éves (vagyis ez lesz a 10. tél, amit a lábamon tölt majd). Kicsit roggyant a szára (de ha rajtam van nem látszik), picit kopott az orra (de ha kimázolom cipőkrémmel, nem látszik), kicsit divatjamúlt (én is az vagyok), és sarkaltatni kellene, mert így hordhatatlan. Viszont pont jó magasságú a sarka, jól ki van már taposva, így sehol se nyom. Lehet, hogy marad még 1-2 évig :-D.

És ha már cipő...Annyira, de annyira tetszenek az igazán nőies, csodaszép cipők. Valami ilyesmire gondolok:

Bár kétlem, hogy ebben egy lépést is menni tudnék. És hová is venném fel? És milyen ruhával?

Mindegy is, jó nekem a mostani kollekció.

Az anya, aki senkinek nem hiányzik

Annyira jó volt hétfőn, én vittem be Simit az oviba. Nem túl gyakran fordul ez elő, általában mikor én elmegyek itthonról, a család még alszik, de ez a nap más volt. Együtt indultunk, és együtt (persze már Simi nélkül) terveztük megérkezni Szigetszentmiklósra.

Kiszálltunk az autóból, a férjem nagyon rendes volt, segített Siminek kikecmeregni, úgyhogy egy "Mindjárt jövök!" felkiáltással, egy szál gyerekkel meg némi paplan- és vánkoshuzattal, lepedővel, váltóruhákkal, szép téli ablakmatricákkal felszerelkezve bevonultam az oviba. Alig pár perc múlva már jöttem is kifelé. Az udvaron láttam, hogy érkezett valami teherautó, hát, gondoltam, most hogy fogom a parkolóban az autót megtalálni, mert biztos odébb kellett állniuk, mivel pont a kapuban ugrottunk ki, tuti útban voltak. Elővettem a sasszememet, és boldog voltam, hogy eszembe jutott, nem piros, hanem ezüstszürke autót kell figyelnem. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem fogom őket közvetlenül a kapu mellett megtalálni, de hogy sehol nem lesznek, na arra igazán nem számítottam. Miután háromszor mentem keresztül-kasul az egész parkolón, beleértve még a posta előtti részt is, kissé kétségbe estem, hol is lehetnek. Első gondolatom az volt, biztos hazaszaladtak valamiért. Miután még öt perc eltelt, újra kétszer átszeltem a parkolót kábé fénysebességgel, a fejemet tizedmásodpercenként ide-oda forgatva, nehogy véletlen ne vegyem őket észre, mit sem törődve a megrökönyödött tekintetekkel, hogy ez a tébolyult nőszemély vajon mit keres? Hát a családját. Egy kedves csoporttárs-anyuka látva zaklatott ábrázatomat, megkérdezte, hogy csak nincs valami baj? Á, dehogy, csak biztosan otthon hagyott valaki valamit, és biztosan mindjárt jönnek is vissza. 

Azért ekkor már nem voltam nagyon vidám. Alapvetően hisztériára hajlamos természetem miatt valóban közel álltam egy hisztériás rohamhoz. Mert nem lett volna semmi baj, hát nagylány vagyok, megoldom a váratlan helyzeteket, volt már bennük részem párszor. De ott álltam egy szál magamban, minden cuccom (értsd: összes pénz, telefon, iratok) az autóban, mindössze egy lakáskulcs és egy karóra volt nálam. Arra azért már rájöttem, hogy simán otthagytak az oviban. Senkinek nem tűnt fel, hogy az ülésemen van három nagy cekker, viszont én nem vagyok ott. Mivel senkit nem bíztam meg azzal, hogy a szatyraimat bárhová is elszállítsa (nélkülem), gondoltam, nem is viszi senki sehová. Pedig de. Azért bíztam benne, hogy valamikor csak feltűnik neki a tengernyi holmi az anyósülésen. Mondjuk legkésőbb akkor, mikor a kollégája, akivel együtt járnak dolgozni, fennhangon megkérdezi, hogy mit keres ez a rengeteg cucc az ülésen? És akkor majd rájön, hogy szegény asszony, vajh mi lehet vele?

Már épp azon voltam, hogy a) gyalog nekivágok a gyerekem ovija - én ovim közötti 7,5 kilométeres távolságnak, b) hazasétálok (az mégsem 7,5 km, csak 1,5, ez ugye jelentős különbség) és az egyetlen nálam lévő vagyontárgyammal, ti. a lakáskulcsommal bejutok a házba, némi pénzt veszek magamhoz és elmegyek dolgozni, mikor a sarkon befordult az autó. Benne a férjemmel és az összes cuccommal. 

Én voltam a hibás, hogy nem vittem magammal telefont. Hát de vittem, csak a táskámban volt. Miért nem a kabátzsebemben? Mert kiesik belőle, sose teszem oda, és ha ott lett volna, akkor nem maradok az oviban? De, de akkor is. És nem tűnt fel egyáltalán, hogy nem szálltam vissza az autóba? Nem. Basszus, hát hogyhogy nem??? Mert mikor a férjem gyerek nélkül beül a kocsiba, az azt jelenti, hogy mehet. 

És ment is. Beült, és annak ellenére, hogy megbeszéltük: együtt megyünk, és cirka 3 másodperccel azelőtt mondtam, hogy "mindjárt jövök", lazán elindult. Ezt teszi a rutin, kérem szépen. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott, vagyis de, csak már a célállomáson. És hiába hívott a mobiltelefonon (ami mobil, ergo mindig ott kell lennie, ahol én vagyok, ezt most már örökre az eszembe véstem), az nem volt velem, mert minek vigyek ridikült az oviba, ha nem kell belőle semmi, és ráadásul tök felesleges, mert tele volt az összes kezem mindenféle ovis cuccal, nem is bírtam volna vinni. Tudom, tudom, kabátzseb. 

Azért negyed óra múlva a  kolléganőimnek már röhögve meséltem a sztorit. Mert tényleg vicces volt. Utólag.

Ötletek a tarsolyomban

Nagyon várom a karácsonyt. Talán, mert ez az év annyira nehéz, kihívásokkal és kötelezettségekkel teli volt, annyira elfárasztott, leszívta minden erőmet - igazság szerint többször is a végemet jártam év közben-, hogy most a csodát várom én is így, év vége felé.

Teljesen rá vagyok hangolódva az egész ünnepre adventestől, Mikulásostól, karácsonyostól, mindenestől. Régen készültem már ennyire. Van adventi koszorú - na jó, lesz, mert még csak a darabjai vannak meg. Elővettem az ezer éve nem használt ablakmatricákat, fenyőgirlandokat, lehet, hogy még a ház is ki/fel lesz díszítve. Biztos közrejátszik ebben, hogy van nekünk Simi, aki most ért abba a korba, hogy tényleg tud várakozni, izgulni, ámuldozni a csodán, örülni a dolgoknak. Vagy mert végre itt a hideg, a ködös, nyálkás téli időjárás. Nem tudom, van-e így valaki ezzel, de ha néha -a gázfűtéses korszakban egyre ritkábban- megérzem a fa/széntüzelésű kályhák füstjét, egyből nosztalgikus érzésem támad. Pont ugyanilyen volt gyerekkoromban. (Mondjuk, amúgy is kissé "szagfetisiszta" vagyok, egy-egy kellemes, ismerős illatért meg tudok bolondulni.)

Régebben minden évben adtunk a barátainknak saját készítésű, általában fogyasztható ajándékot. Úgy esett, hogy az utóbbi években nemigen volt időm/kedvem/lehetőségem ilyesmire: kisbaba, tanulás, szakdolgozat, államvizsga stb. tarkították az adventi készülődés heteit, így nem is volt adventi készülődés. Most viszont már hetek óta azon gondolkodom, mit is adjunk? Végre nem kell éjszakánként ötvenszer ébrednem egy csecsemőhöz, nem szorít semmilyen tanulmányi határidő, végre üdvözült tagja vagyok a "Pedagógus II." nevű, államilag készített pedagógus-rangsor csoportjának. (Erről nem írtam, de nem volt lelkierőm. Talán majd később, ha már tényleg nevetve tudok rágondolni...) Tehát akkor mit is? Itt vannak az ötleteim, de még nem döntöttem Pedig hamarosan muszáj lesz, nyakunkon az ünnep.

1.) Mézeskalács. Nagyon kommersz. Évekig ezt adtuk, van egy tuti receptem, de úgy érzem, csak végszükség esetén fordulnék ehhez. Itthonra azért sütök, mert hozzá tartozik az ünnephez.
2.) Narancs-dolgok. Régebben készítettem már narancslikőrt, ehhez csak a narancs héja kell. A belsejéből (leginkább a levéből) pedig narancsdzsemet készítenék. Ez is kipróbált recept, nagyon jó. Így legalább nem menne kárba semmi, és ahol gyerekek és felnőttek is vannak, mindenki kapna valamit. 

3) Aprósütemények. Ez is volt már. Mindenféle linzer, habcsók, diós-csokis tallér, ilyesmi. Ezekből egy kis tálcára való mindenkinek. 

És akkor amiket még nem próbáltam, de nagyon szeretném

4.) Bonbon. Vettem hozzá formákat, digitális ételhőmérőt, elkezdtem gyűjteni az alapanyagokat, recepteket. Sőt, a csomagolásukhoz szükséges zacskókból is beszereztem vagy 200 darabot. Ugyanis már  tavaly iy ezt akartam adni, végül nem lett belőle semmi a suli miatt. De a formák, a zacskók és a hőmérő azóta is várják, hogy akcióba lendüljek.

5.) Szaloncukor. Ezzel is évek óta szemezek, de még nem mertem nekiállni. Viszont annyi sikertörténetet hallottam már ez ügyben, hogy talán most nekiállok. Csak az a kérdés, hogy nem gáz-e december 25-én szaloncukrot adni ajándékba?

6.) Borzselé. Ez sajnos csak felnőtteknek való, és a kisgyerekes baráti családoknak kevés. Viszont egyszerű és különleges, állítólag finom is.

Szóval? Bárki tud segíteni ebben nekem? Nem a megvalósításban, azt magamra vállalom, csak abban, hogy döntsek: mi legyen végül az ajándék.

Családbővítésen töri a fejét

Simit mostanában extrém módon érdekli a születés, növekedés, öregedés, sőt,néha még az elmúlás is szóba kerül. 

Nem olyan régen keserves sírásra fakadt, mikor ráébredt, hogy belőle nem lehet anyuka, és az ő pocakjából sose fog kisbaba születni (legalábbis a tudomány mai állása szerint). Nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni, hogy apukának lenni épp olyan jó és fontos dolog, mint anyukának lenni. 

A minap, egyik este, meseolvasás után a következő kérdéssel fordult hozzám:

- Anya, mi mikor leszünk tízen?

- Tessék???

- Hát, hogy mikor leszünk tízen? Mikor szülsz még sok kisbabát, hogy tízen legyünk?

- Én már nem szülök kisbabát. Szültem hármat, az éppen elég.

- Mert már öreg vagy?

- Igen, öreg is vagyok, meg nekünk apával elegek vagytok ti hárman.

- Jó, akkor ha már nagyon öreg leszel, jön ide egy másik anyuka, aki fiatal, és szül még sok kisbabát.

Hát erre semmit nem tudtam mondani...

Tegnap este, szintén meseolvasás után közölte, hogy neki kistestvér kell. Újra elmondtam, hogy nem fog kistestvére születni. De akkor kivel játsszon? Van két nagy testvére, velük. De velük nem lehet rendesen játszani. Ebben mondjuk teljesen igaza van, nagyon nem egy korosztály a két nagy meg a kicsi. Szóval, ő akkor is kistesót szeretne. Végső kétségbe esésemben azt mondtam, kérdezze majd meg az apját, akar-e még egy kisgyerek apukája lenni. Remélem, nem...

Ma, a déli alvásnál ezzel döbbentett meg:

- Anya, képzeld, van négy kishúgom!

- Négy??? De hát minek annyi? 

- Hát, hogy tudjak kivel játszani.

- És hogy hívják őket?

- Hunor, Koppány, Boti és..... Hogy is hívták a mesében a kisfiút?

- Ákos.

- Ja, igen, a negyedik Ákos.

Úgy érzem, itt azért még van mit tisztázni bizonyos fogalmakon. 

Nem tudom, meddig fog még kistesózni nekem, de egyre inkább kezdek kifogyni az érvekből, csak ismétlem magam. Nem, nem fogok 40 évesen gyereket szülni. Nem, mintha bajom lenne azzal, ha valaki ilyen idősen szül, de én nem érzek elég kraftot magamban ahhoz, újra nekikezdjek a dolognak. Bár, ha van valakinek egy 3 év körüli létszámon felüli gyereke, és ideteszi az ajtónk elé, szerintem megtartjuk ;-).

Van ez így, kérem

A szünidőre tervezett listám egyre csökken, bár nem olyan ütemben, ahogy terveztem. A házimunkákkal egész jól állok.
Ma például reggel (délelőtt) lemostam a dolgozó ablakait (a nappalit már kivégeztem tegnapelőtt függönyökkel együtt), kiteregettem egy adag ruhát. Majd fél óra múlva elkezdett esni az eső.
Van ez így, kérem, ugye megmondtam?

Meglepetés

Simike ma levest főzött nekem az új, névnapi lábasaiban. Levest, mintegy 3 deci valódi, cseppfolyós halmazállapotú vízből. A kanapén. Megkóstolni nem volt lehetőségem, mert kiborult ott, a főzés szent helyén.
Mit mondjak? Kicsit én is...

Nem így kellene lennie

Mikor az ember egy órával többet alhatna (ha nem lenne egy gyereke, aki ezt roppant módon nem veszi figyelembe), nem itt kellene ülnie és írnia, hanem a marha kényelmetlen pihe-puha ágyban kellene élveznie az óraállítás előnyét. De nem. Pedig a férjem a két naggyal ultrabaráti hosszúhétvégén van Nógrádban, élvezhetném egyedül a 180-as ágy minden előnyét.

Itt van az őszi szünet és én elhatároztam, hogy most aztán összekapom magam. Álmaimban úgy terveztem, hogy november 2-án már egy teljesen új ember leszek. A rám szakadt rengeteg idő alatt a következőket tervezem véghezvinni (nem fontossági sorrendben):

1.) Kivasalom az összes vasalni valót. Ennek érdekében két napja megszállottan mosok (haha...), így aztán hiába küzdök, a halom nem csökken. Pedig tegnap 2,5, ma mintegy 5 órán keresztül álltam a vasalódeszka mögött. Terveim szerint hétfő estére már csak hűlt, akarom mondani vasalt helye lesz a még nyár óta vasalatlanul sínylődő mindenféle ágyneműknek, blúzoknak, konyharuháknak (és még ki tudja miknek, mert nem ástam a halom mélyére).

2.) Ablakot és függönyt mosok. Az időjárás jónak ígérkezik, remélem, tényleg az lesz. Vagy inkább ne legyen, hogy tudjam mire fogni, ha mégse mosok ablakot és függönyt?

3.) Egyéb apró háztartási munkákat is végzek, úgy mint sütőpucolás, cipős szekrény kirámolása, konyhaszekrény kipuceválása.

4.) Végre befejezem a Határaink című könyv olvasását.

5.) E-mailt írok legalább 4-5 ismerősnek/barátnak, akikről már hosszú-hosszú ideje nem hallottam.

6.) Megírom az összes munkahelyi elmaradásomat (ovis csoportnapló, óvodai program táblázatba szerkesztése, a decemberi és januári program megtervezése), sőt, ha lesz energiám (nem lesz) még előre is dolgozom egy kicsit.

7.) Megírom a portfólióm szükséges változtatásait (csoportprofil, tematikus terv, 2 szabadon választott cseréje - feltéve, ha lesz lehetőségem cserélni).

8.) Elkezdem összerakni a "portfólió-védő" ppt-t, és gondolkodom azon, mi is legyen a foglalkozásaimon.

9.) Írok valami komolyabb étrendet, mert vettem egy "célnadrágot", és szeretnék beleférni. Szerencsére nem 3 számmal kisebb, mint az aktuális ruhaméretem, épp csak a cipzárt nem tudom összehúzni magamon, de így pont a hordhatatlan kategóriába esik. Amúgy tornázni is tervezek, de sajnos még mindig pont ugyanúgy fáj a csípőm, mint februárban, nem nagyon merek ugrálni. Lehet, hogy egy orvoslátogatást is be kellene terveznem 8 hónapnyi intenzív csípőrettenet után? 

10.) Simivel elmegyek buszozni-HÉV-ezni. Úgyis szerdán lesz a névnapja, majd meglepem vele. Valami megszállott módon vonzódik a tömegközlekedéshez, hiába, ő a helyi oviba jár, nem úgy, mint annak idején a tesói, akik naponta 2x utaztak busszal és HÉV-vel, hát nekik nem hiányzott annyira a BKV-zás.

11.) Elkezdem összeírni a karácsonyi ajándékok listáját, és a listán szereplő dolgok fellelési helyét. 

12.) Minden nap (de legalább kétnaponta) főzök. Ezt mondjuk lehet, hogy hiba volt felírni.

13.) Esténként filmet nézek a férjemmel (ha nincs kedve, akkor egyedül) de akkor mikor csinálom az munkahelyi dolgokat?, úgyis van egy csomó film, amit szerettem volna megnézni, de nem jutottam el moziba. Igen, filmet nézek, mert másra fizikailag nem leszek alkalmas, ha értitek, mire gondolok. Szóba jöhetne még a beszélgetés is, de azt a férjem esténként nem szeret. Amúgy ma már meg is néztem kettőt, vasalás közben. A kellemeset a hasznossal tipikus esete. 

14.) Írok valami heti tervet, vagy táblázatot, vagy órarendet vagy mittudoménmit az elkövetkezendő pár hétre, mert annyi dolgom lesz (mármint a szünet után, természetesen), hogy ki fog lógni a bélésem. Jó lenne, ha nem kapnék napi rendszerességgel idegrohamot, hogy nem vagyok kész, nem tudtam megcsinálni, nem fogom tudni megcsinálni, elegem van az egészből. Erre kellene a haditerv. Portfóliós szakszóval élve ún. tematikus tervet kellene készítenem a saját életemre. Azon leszek

15.) Pihenek, ha már mindent megcsináltam, ami a listán szerepel.

Azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyit pipálhatok ki a 15-ből jövő vasárnap este...

Mátra, wellness, láblógatás

Sokcsillagos hotel a Mátra tetején, van minden: ilyen-olyan medencék, fitness-terem, remek félpanziós ellátás, a szauna üvegfalán keresztül a kilátás pazar. Álmunkban sem gondolunk a munkára, csak élvezzük az édes semmittevést, a jó levegőt, bár esik az eső, így a kirándulást elektromos autóval hajtottuk végre. Épp borozni indulunk, most le kell tennem, majd írok sms-t.

Ezeket mondta a férjem a két telefonbeszélgetés alatt, amit váltottunk egymással az elmúlt két napban (sms-t nem írt). Ugyanis ő és a munkatársai élvezik a Kékestetőn helyet foglaló szálloda kényeztetését a tavalyi évben elkövetett sikeres munkájuk jutalmaként. Hát kérem, ez az, amikor megbecsülik az ember munkáját, és elismerésük jeléül, valamint a további kemény munkavégzésre ösztönzendő kényeztető (munkafeledtető, rekreációs stb.) jutalompihenéssel fürdetik tejben-vajban (esetünkben jakuzziban) a munkavállalót. 

Én ezalatt itthon vagyok az összes gyerekkel, dolgozom, esőben ronggyá ázva gyalogolok az oviba/munkahelyre/munkahelyről, mint rendesen. Hiába keresek, nem kapok a gyereknek sok üzletben sem gumicsizmát (későn kaptam észbe, tudom), így tönkre ázik az edzőcipője, benne a zoknija, benne a lába. Most köhög. Jó, nem hiszem, hogy csak ezért, picit tegnap is köhécselt, de ma már nagyon.

Mindegy, úgy gondoltam, hogy én is pihenek egy kicsit. Ezért tegnap előzetes elhatározásom ellenére nem kapcsoltam be a mosógépet, nem szedtem le és vasaltam ki a száraz ruhát, nem írtam kórlapot és fejlesztési tervet a gyerekeimnek és nem csináltam meg táblázatban az ovis programot. Helyette olvastam és még 10 óra előtt elaludtam. Biztos meg fogom bánni, mert most minden a nyakamba szakad és 2 napom van csak elvégezni és éjjel is dolgoznom kell ahelyett, hogy délután kényelmesen megcsináltam volna. De ennyi kényeztetés nekem is jár.

Olyat tettem, mint még soha

Vasalatlan ágyneműt húztam. Ma (is) vasaltam 2,5 órán keresztül, de az ágyneműkre egyszerűen nem jutott idő/kedv/energia. Volt, akinek jutott a szekrényből vasalt, volt, akinek nem, ugyanis több garnitúra várta a kupacban  gyűrődésmentesítését. Úgyhogy kénytelen voltam csak úgy, vasalás nélkül felhúzni. Csak nem fogunk maradandó károsodást szenvedni miatta, mondjuk paplanhuzat-gyűrődés általi halált vagy ilyesmit. 

Gondolom, világszerte milliók (milliárdok?) élik túl naponta, hogy nincs kivasalva a vánkoshuzat. Talán nekünk is sikerül. Csak hát a tudat, hogy nem vasaltam ki, na azt kell még megemésztenem...

Macskanepping

Vannak nekünk ezek a macskáink. Állandó küzdelem, hogy az igazán szapora Dagi cica kölykeitől megszabaduljunk szerető gazdiknál helyezzük el. Évente kétszer. Most van a második alaklom. Szerencsére az eredetileg 5 főből álló kölyökarzenál kettőre csökkent, de ezek senkinek nem kellenek. Próbáltam fészbúkon, hirdetési oldalakon, de nem és nem. Pedig cukik. Annyira, hogy fel is teszek pár képet róluk. Meg a tesóikról is. Jó, nem éppen szép képek, mert fotózni továbbra sem tudok, de aranyosak.

Csak csendben jegyzem meg, hogy a kis halvány vörös kandúr és a fekete hölgy még mindig nálunk lakik...

A kölyökgyáros

Vacsi

Ennek biztos Yoda volt az apja

Őt már elvitték

Papucsállatka1.

Vadállat

Éhes

Hoppá

Ez ugyanaz a macska, mint a következő képen

Ez az eredeti színe

Itt megint vörös

Hol a cica?

Grandmother

Fekete párduc

Utóirat
Bocs, ez még ide kívánkozik, újra leírom, mert úgy látom, félreérthető vagyok. Biztos vannak, akik nem követik az elejétől a blogot, így Dagi ivartalanításához fűződő kálváriánkat sem. Felelős állattartónak érzem magam, annak ellenére, hogy 4 darab próbálkozás és állatorvossal ivartalanítási célzattal történő időpont-módosítás sem hozta meg a várt eredményt. De Dagi megfoghatatlan, harapós macskahölgy. Tehát NEM vagyunk macskagyár. Hülyék sem vagyunk, igenis ivartalaníttatni akartuk a macskát, ahogyan annak idején a cirmost is, mert NEM akartunk több (semennyi) kiscicát. Mikor a férjemnek majdnem átharapta a kezét, mert be akarta tenni a hordozóba (ivartalanítási célzattal), feladtuk végképp. Úgy döntöttünk, így marad. Addig nevelgetjük a kiscicákat. Megtehetnénk, hogy elaltatjuk (agyoncsapjuk stb.) Dagit, de nem tesszük, mert jó macska, itt vidéken kell a kertes házba az egérfogó macska, és ő ilyen. Azt is megtehetnénk, hogy a megszületett cicákat tesszük el láb alól, és akkor senkinek nem panaszkodnék, és látszanék totál idiótának, hogy mennyi baj van a kiskölykökkel. De nem tesszük ezt sem. Ha megszülettek, felneveljük, gondozzuk őket, és gazdát keresünk nekik.
És nem, soha nem akarunk többet ivaros macskát, de amíg ez a cica megvan, addig lesznek kölykök, és itt fogok megosztani képeket róluk, és lehet, hogy nyígni is fogok, hogy mennyi baj van velük. De hát az embernek a gyerekével is van baja, panaszkodik is rá, mégse csapja agyon.

Amúgy mi van velem?

Dolgozom. Sokat. Egyelőre csak bent a munkahelyemen napi 8-10 óra között, de a jobb napokon csak 6-7-et. A papírmunkát képtelen vagyok elvégezni, baromi lemaradásban vagyok, ugyanúgy mint a saját háztáji munkáimmal. Ha a férjem és a gyerekek nem takarítanának, már megette volna a házat a mocsok. Mindezt azért mert odabent 5 (az új státuszok szerint 6) ember munkáját végezzük ketten a kolléganőmmel. Ehhez nem szeretnék semmit hozzáfűzni, ilyen az, ha az állam az ember kenyéradó gazdája. 

De legjobban azt sajnálom, hogy Simit is hanyagolom. Szeptemberben összesen egyszer vittem oviba, és háromszor hoztam el, egyébként anyukám és a férjem hozza-viszi csórikámat. Igaz, az esti altatáskor (ami még mindig 1-1,5 óra) az övé vagyok, de az agyam akkor is sokszor másfelé jár: ha hamarabb elaludna, még tudnék egy kicsit vasalni, meg tudnám írni az ovis programot, összepakolhatnám a konyhát stb. A múltkor azt mondta: "Anya, csak az a baj, hogy te mindig mérgelődsz velem." És tényleg sokszor. Szégyellem is nagyon.

Remélem, novembertől más lesz. Megszűnik a létszámstop az oviban, és az üres álláshelyekre özönleni fognak a bátor jelentkezők, alig győzünk majd válogatni közülük. És akkor majd nem kell túlórázni. Lesz időm a háztartásra, az összes papírmunkámra és nem leszek mindig ingerült a családdal. És akkor ilyeneket fogok csinálni, hogy olvasás (mert kikapcsol), sálkészítés (mert egy jó anya időben gondol a télre), keresztszemezés (mert a múltkor megtaláltam egy pár abbahagyott képet és nagyon nagy kedvem kerekedett befejezni őket), blogírás (mert rengeteg érdekes dolog történik velünk annak ellenére, hogy a feléről lemaradok, mert mindig a munkahelyemen vagyok), meg ki tudja még mit.

Azt említettem már, hogy november 19-én lesz a pedagógus minősítésem? Lehet, hogy kicsit tolódni fog ez a rengeteg szabadidő, de csak vége lesz már egyszer ennek a nagy hajtásnak.

Családi taccsparti

Simi azzal kezdte, hogy szombaton reggel nekiállt fájni a hasa. Sose szokott fájni amúgy, kizárólagosan a hányás előszobájaként tartjuk számon legkisebbünknél a hasfájás megjelenését. Ennek ellenére elmentünk a délelőtti őszi ovis kerti partira. Hazafelé már a cipelnem kellett. Délutáni alvásának 20. percében velőtrázót visított, épp sikerült felérnem, és láttam, hogy jönni fog, úgyhogy hirtelen felkaptam az ágy mellett szolgálatot teljesítő bilit, hogy azért már mégse az ágyba hányjon. Az alvásnak lőttek. Hajnalban volt egy hasonló előadás, megbolondítva egy hányás előtti közel egy óra hosszát tartó bőgéssel. Viszont vittem fel vödröt, így nem kényszerült a gyerek újra az éjjeliedényt arccal előre használni. 

Simikém ennyivel ki is végezte a betegséget, azóta sincs semmi baja, vidám, láztalan. Ezzel szemben én tegnap reggel olyan hányingerre ébredtem, hogy azt hittem, még az anyatej is kijön belőlem. Tudni kell azonban, hogy én hányási képtelenségben szenvedek, így forgó gyomorral dolgoztam végig a délelőttöt, meg hidegrázva. Délutánra hőemelkedés, és mikor eljöttem haza (a férjem fuvarozott) már 39,4°C volt a testhőmérsékletem. Roppant módon meglepődtem, ugyanis nem vagyok egy beteges fajta, lázas utoljára még főiskolás koromban voltam, azóta se. De hát anya ájronból van, a lázam ugyan nem akart lemenni semmiféle lázcsillapító beszedegetése ellenére sem, viszont mire reggel felkeltem, kutya bajom se volt. 

Annyit azért még megemlítenék, hogy lázzal szépen végigdolgoztam egy délutánt, viszont mikor itthon lefeküdtem a kanapéra, az összes addigi tartalék erőm is elhagyott, és gyakorlatilag felkelni se voltam képes, csak bután nézni és bóbiskolni. Így aztán, mikor Ádám közölte, hogy nagyon fáj a hasa, csak jótanáccsal tudtam ellátni a ház tisztaságát megóvandó: mindenképpen vigyen fel az ágy mellé egy lavórt, ha hányni támadna kedve. Támadt neki négyszer az éjszaka folyamán. Én csak kettőre emlékszem, a többit átaludtam. A mókát a férjem asszisztálta végig, ugyanúgy, ahogy ő vezényelte végig az egész esti szertartást: vacsora-fürdés-fekvés. Ma meg Debrecenbe ment szolgálati útra, frissen üdén, kipihenten. Nálunk mondjuk apa is ájron.

Én ma itthon vagyok "gyógyulási napon", mert ki tudta még tegnap, hogy mi lesz a vége. Ádám is kapott egy nap szabit, Simi meg amúgy is itthon van. Noémi holnap utazik Ausztriába. Remélem, nem viszi magával a kórságot...

Szülinapi ajándékok

Nálunk úgy van, bár ezt talán már említettem, hogy úgymond blokkosítva vannak a piros betűs ünnepeink. Ez eredendően tök véletlenül alakult így, mert a férjem és az én szülinapom között mindössze 9 nap van. Úgy intéztük, hogy a házassági évforduló - férj/apa szülinapja - feleség/anya szülinapja három hét alatt letudódjon. Ha már úgy is benne vagyunk az ünneplésben, akkor gyorsan túl vagyunk mindenen, és kisebb a valószínűsége, hogy valamiről elfeledkezünk (én sose felejtek el amúgy semmiféle szüli- vagy egyéb napot. Akkor ki lehet az?). Miután Noémi megszületett, az ő világra jöttéhez komponáltuk a többi gyerek fogantatását majd megszületését, így a gyerekek születésnapja is egy három hetes intervallumon belül szóródik. Mondjuk a május 20. és 21. között nincs nagy különbség, de Ádám kiegyenlített a június 12-ével. 

A gyerekek szülinapjával nincs is gond, ami az ajándékozást illeti, de én egyre nagyobb bajban vagyok, ha a férjemnek kell adnom valamit. A házassági évfordulóra nem igazán ajándékozunk, inkább ellógunk valahová, ha a csillagok állása is megfelelő, de a születésnap az más. Én a magam részéről utálom azt a kérdést, hogy "És mit szeretnél a születésnapodra?". A férjem mindig megkérdezi, és én mindig azt válaszolom, hogy mindegy. És tényleg az. (Jó, hát a háztartási gépeknek speciel nem örülök, sőt, kifejezetten megbántódom az efféle ajándéktól, de erre tíz-egynéhány év alatt a férjem is rájött, és az utóbbi években nem kaptam se kuktát, se serpenyőt.). Szégyen és gyalázat, de néhány éve én is megkérdezem, hogy mit szeretne, ő meg folyton azt mondja, hogy semmit. Ennél azért a mindegy szerintem sokkal jobb válasz. Úgyhogy állandóan gondolkodnom kell, mit is adjak. Az a baj, hogy a férjem mindig drága (persze nem százezres nagyságrendű, az azért tényleg túlzás volna, és a büdzsénk nem is ennyire bő) ajándékot vesz nekem, és ez frusztrál, mert az ő szülinapja előbb van, és én mindig nagyságrendekkel kevesebbért ajándékozom meg, és előfordult már, hogy az általam fenomenálisnak vélt ajándék óriási mellélövés volt.

Az idén is például jól befürödtem az ajándékkal. Volt egy tök jó ötletem, de azt elvetettem, mert lett egy másik, sokkal jobb. A férjem új hobbija a koktélpancsoláskeverés. Tette mindezt úgy, hogy semmiféle eszköze nem volt hozzá, csak egy (nem koktélos) pohara és egy jégkockatartója. Ez persze nem zavarta őt abban, hogy nap mint nap koktélok tömegét gyártsa. Így azt gondoltam, hogy meglepem egy koktélkészítő szettel. Meg is történt, a készlet remek, sokáig kutattam a neten, míg rátaláltam arra, amiről azt írták: kiváló minőségű cucc, tökéletes otthoni játszadozáshoz koktélkészítéshez. Van benne shaker, mérce, valami fa izé amivel valamit kell csinálni, meg valami rugós csoda, aminek a használatáról semmit nem tud(unk) és egy könyv 150 koktél receptjével. Ezen kívül 4 koktélos pohár és némi díszítőanyag is a csomagba került. Én már láttam magam előtt a férjem üdvözült arcát, amint megpillantja az ajándékot, és azon melegében belekezd a koktélkeverésbe, és addig abba sem hagyja, amíg tart a kánikula. Aha. Megnézte, elmondta, hogy szuper ajándék, visszacsomagolta, és azóta is ott van a doboz, ahová akkor tette. Egy milliliternyi koktélt nem kevert vele. Ennyit a nagyszerű ajándékomról :-(. Jobb lett volna, ha tényleg válaszol a kérdésemre, és azt kapta volna, amit igazán szeretne. Majd jövőre.

Ő is feltette a kérdést, én válaszoltam, hogy mindegy. Erre mondta, hogy akkor válasszak ezek közül: varrógép, bicikli, közös hétvége valahol, valamikor, illetve pár "újrakezdő" óra vezetésből. Én a közös hétvégét szerettem volna, ezért úgyis könyörögtem már hónapok óta, de nem mondtam, mert ugye drága, meg mi a csudát csinálunk a három gyerekkel egy egész hétvégén keresztül. A varrógép régi álmom, de egyrészt nem tudok varrni (hiszen nincs varrógépem, amin megtanulhattam volna), és ez is drága. A vezetőleckéket nem akarom, mert így is, úgy is muszáj lesz, és nagyon nem fűlik a fogam hozzá, és ez nem is ajándék szerintem. Maradt a bicaj. Eredetileg tavaly szerettem volna egyet (nem, nem a születésnapomra, hanem csak úgy, mert kell a gyerek közintézménybe hurcolásához), de én egy használt, de jó állapotú olcsóra gondoltam. A férjem szerint új kell mindenképpen, de a normális új bicajok tényleg nem olcsók, annyira nem, hogy teljesen leesett az állam, mikor egy-két biciklibolt honlapján nézelődtem. Ennyit biztos nem adunk a kerékpárért, akármennyire jó is.

A minap történt, hogy a szomszéd háza előtt egy szép kék autót láttunk hatalmas masnival a tetején. Tanakodtunk, hogy mi okból lehet ott (a szomszédunk karosszériás, mindenféle autók szoktak állni a ház előtt). Estére kiderült: a feleségének szülinapja volt aznap, és a ház előtt álló masnis, sötétkék kombi BMW az ő születésnapi ajándéka. 

Azt hiszem, simán elfogadom a biciklit szülinapomra :-D!

La Romantica

Az imént írtam, hogy egy gyerekünk sem tartózkodik lakáson, sőt falun belül. Ez az elmúlt 3 év, 2 hónap, 3 hét és 2 nap alatt, mióta Simike megszületett, még sose fordult elő. Mi, gyarló nagycsaládos szülők úgy gondoltuk, hogy magunkra fordítjuk a szoba kulcsát a hirtelen támadt szabadságot, romantikus hangulatba kerülünk és úgy is maradunk ameddig csak lehet.

A férjem dolgozni ment, majd hazajött és egyből fejest is ugrottunk a romantikába: felvázolta, hogy ma este érkeznek az égre a Druidák Perseidák egy "csak most, csak önnek, soha vissza nem térő alkalom" keretében. Vagyis ezrével fog hullani a meteor, mi ez, ha nem a romantika csúcsa, tiszta hálivúd, megnézzük! Mondtam is, hogy jó. Én azt hittem, kimegyünk a kertbe és bámuljuk az eget, maximum elzarándokolunk a gátra, és onnan nézzük, ott jó nagy az ég nem takarják el a fák az eget, a szúnyogok ellen meg majd felöltözünk. De nem ám! Édesuram azt találta ki, hogy elautózunk a Normafáig, ahol jó sötét van, onnan aztán az összes Ida lehullását végignézhetjük. Jóvan, mennyünk.

Mielőtt fél 9 után felkerekedtünk, megnéztünk egy romantikusnak cseppet sem mondható filmet valami pszichopatáról. Felejthető.

Végül elindultunk, vittük a két négyzetméteres családi kempingplédet meg valami mackófelsőt, mert féltünk a hidegtől. A Normafánál meglepődve tapasztaltuk, hogy este fél 10-kor nincs parkolóhely, mert gyakorlatilag a fél ország kivonult testületileg hulló csillagra vadászni. A nagyréttől vagy fél kilométerre sikerült is megállnunk, aztán visszagyalogoltunk. És egyre csak lepődtünk és lepődtünk megfelé, mert 1.) nem volt annyira sötét, mint amit írtak az interneten (ezt én nem tudtam, a férjem mondta, hogy ott olvasta, hogy a Normafa egy fényszennyezéstől mentes, csillagbámulásra meglehetősen alkalmas hely a Városligettel (!) és a Gellért-heggyel (!!!) egyetemben); 2.) annyi ember és állat volt mindenfelé, mint valami fesztiválon; 3.) olyan meleg volt, hogy csak na.

Nagy nehezen sikerült a plédet leteríteni, mert mindenhol más emberek/családok plédjei, állványos távcsövei, piknikkosarai voltak szanaszét. Leheveredtünk, és tök jó volt, mert láttunk vagy 10-15 csillagot az égen! Igaz, nem olyan szép erősen, mint itthon, meg rengeteg volt a felhő is, de gondoltuk, csak lesz valami hullás, és hát a romantika ugye.

Vártunk, vártunk, közben hallottuk a körülöttünk lévők ordítását/sikítást/ugatását/beszélgetését. Csak egy a sok közül:

Egyik lány (a hangja alapján fiatal): - Hé, te itt eldobod a szemetet a természet lágy ölén? (röhög)

Másik lány (ő sem lehetett idősebb): - Miért, most mi van, ez csak papír, az meg úgyis feloldódik!

Egyre csak vártuk Idáékat, akik 9 utánra ígérték jöttüket a csillagászok által, de nem voltak sehol. Vagyis ezt így nem merem kijelenteni, mert rövid várakozás után már csak 4-5, még később 0, azaz nulla darab csillag volt látható -vagy inkább nem látható- az égen, annyira felhős lett az ég. Így simán lehet, hogy a felhők fölött csak hullt, hullt a sok csillag, csak mi nem láttunk belőle semmit. Végül felkerekedtünk -nem mi voltunk az elsők- és otthagytuk a romantikus helyszínt felhőstül, piknikkosarastul, rohangáló gyerekestül, őrjöngve ugató kutyástul, mindenestül.

Hazafelé jövet elköltöttünk egy romantikus vacsorát az egyik útba eső Mekiben. Pont az után, hogy elhatároztam, megcélzom az ideális testtömegemet, amely egy internetes kalkulátor szerint egészen pontosan 57,7 kg. Ez annak ellenére nem látszott elérhetetlennek, hogy fogalmam sincs a pillanatnyi súlyomról, mert csak a jó ég tudja, mikor mertem utoljára mérlegre állni. Mindegy is, mert annyira erős volt bennem az elhatározás, hogy aznap csak müzlit, gyümölcsöt, salátát meg valami kis kolbászt ettem. Minden bizonnyal ezért voltam olyan éhes éjjel 11-kor, hogy bezabáltam egy valamiburgert, ittam egy csomó kólát és eltüntettem egy csokis shake-et. Ennyit az ideális súly eléréséről.

A végén egy darab csillagot nem láttunk lehullani, pedig itthon a kertben akár láthattunk is volna. Nem baj, majd jövőre, hátha megint lesz egy romantikus esténk.

Pedig tényleg lett volna miről

Mégsem írtam egész nyáron szinte semmit.
Címszavakban: szobafestés, nyaralás, szülinapok, romantika, szabadság, tanulás. Ja, és szült a macska.

Borzasztó ez a blogosdi, mára terveztem egy vagon hiányzó beszámoló bepötyögését, ugyanis nincs itthon egy darab gyerek se , még a törpét is sikerült másfél napra lelencbe adni a mamához telepíteni. Én a rám szakadt temérdek idő alatt először a vasalás-főzés-takarítás örök Bermuda-háromszögében kívántam megfulladni lubickolni, végül kis takarítás, sok mosás, minimális főzés és rengeteg mosás után/mellett picit átfazoníroztam a blogot.

Nem tudom, mi ez a kék mizéria, mert szent elhatározást tettem, miszerint valami szép halványzöld vagy levendula színű hátteret varázsolok, és ez lett belőle. Valahogy mindig minden kék lesz. Érdekes.

Rengeteg időt pocsékoltam el a fejléc elkészítésére *, végül a Noémi által elkészített verziót írtam át picit, de láthatóan nem valami nagy sikerrel. A kép amúgy pont egy éve porosodik már a gépen, azóta szeretném megváltoztatni a blogot. A rajz nem saját termés, hanem a tavaly nyári családi fotóról készítette Doma Lilla, egy fórumos nagytestvér. Köszönöm!

Nagy vágyam egy szép, egyszerű, letisztult, de mégis egyedi blog, amit sehogy nem tudok megcsinálni. Béna vagyok ehhez az egész informatikához, pedig még online képszerkesztőkkel is próbálkoztam, hogy szebb legyen a fejléc, meg millió hátteret néztem meg, hátha találok valami igen-igen jót, de nem. Most ez lesz egy darabig, mert nem hiszem, hogy a közeljövőben megint lesz ennyi nyugis időm amiben szabadon garázdálkodhatok az egy szál kompjúterünk előtt.

Új blog, régi élet, élvezzük továbbra is a nyarat!

*Nem tudja valaki megmondani, hogy kell középre igazítani ezt a képet? Vagy úgy méretezni, hogy ne legyen marha nagy, mégis középre kerüljön? Kösz.

Kamuduma

Ebédnél arra lettem figyelmes, hogy a fiúk egymást túllicitálva mesélnek velük megtörtént "rettenetes" eseteket. Csak az utolsót kaptam el, miszerint Mátéval (húgom nagyobbik fia) olyan botrányos dolog történt az iskolában, hogy vagy fél óráig (!) kellett várakozni a tanterem előtt, mert a takarító néni elhagyta (?) a terem kulcsát. A történet valódiságát Bálint (az öccse, még ovis) is megerősítette, állítólag ő is jelen volt az eseménynél, bár nem tudom, ez hogy történhetett. 

Ezt a hihetetlen dolgot überelte Simi a következő rövid, ám annál döbbenetesebb sztorival:

- És egyszer régebben az Eszti mamának felrobbant a háza!

Amúgy nem robbant fel.

Ma is kinyírtam egyet...

Ez a példány mintegy 2,5 évig bírta, és ez nálam már hosszú idő. Amikor ezt írtam akkor vettünk utoljára vasalót. Ez a mostani tegnapelőtt kicsit büdös lett, ki is kapcsoltam, és tegnap az ember méretű tiszta ruha hegy ellenére sem kapcsoltam be, mert a dögmelegben nem akartam megfulladni.

Ma reggel viszont semmi nem tarthatott vissza, a tartályt feltöltöttem, és bedugtam a készüléket annak rendje és módja szerint az áramforrásba, és ennek ellenére nem történt semmi. Másik konnektort is próbáltam, abban sem működött. Béke poraira.

Most felülök a bicajra és valahonnan szerzek egy vasalót. Csak tudnám, hogy a faluban hol árulnak vasalót? Itt nincs műszaki üzlet, hátha a Sparban van.

Nem értjük egymást

avagy az élet kamasz gyerekekkel

Noha a blog címe családi életünkbe való bepillantást sugall, rajtam és az aprón kívül másokról nemigen írok. Jó, még néha a macskáról is. Most vezeklek egy kicsit, és -szigorúan név nélkül- megosztom a mai élményeimet. 

Simivel épp elindulni készültünk, de a mosógép programjából volt még hátra olyan 20-25 perc. Mindenképpen el akartam érni a buszt (megjegyzem, kár volt a sietség, mert két busszal később is túl korán lett volna odaérnünk az Aldihoz, ahol a férjemmel volt találkozónk), így a masina kiürítését rábíztam az egyik tízen túlira. Nem akartam túl nagy terhet a vállára tenni, mikor alig egy hete tart még csak a vakáció, ne érezze, hogy alig teszi be a lábát a házba hosszabb időre, máris dolgoztatják.

- Figyelj, most el kell mennünk a Simivel, de ha lejár a gép, légyszi, pakolj már ki belőle! Csak szépen bele kell tenni a lavórba, hogy ne gyűrődjön. Hagyhatod is benne az egészet, teregetni nem kell, csak egyet teríts ki, a pálmafás pizsamanadrágot.

- Oké. De melyik a pálmafás pizsamanadrág?

- ??? Hát nyilván egy olyan nadrág, amin pálmafák vannak. Vagy te mire gondoltál?

                                                                             * * *

Már épp felvonulni készültem Simivel aludni, mivel azonban ez nálunk továbbra is egy minimum 1, de inkább 1,5 órás tortúra közös program, így gondoltam, elvégzem folyó ügyeimet előtte, biztos ami biztos. Mikor bementem volna, épp az egyik nagy befutott előttem, ezért rákérdeztem, mennyi ideig szándékozik bent tartózkodni, megnyugtatott, hogy csak pisilnie kell.

Én Simit pizsamába öltöztettem, kiszippantottam az orrát, alaposan elmostam az orrszívót, majd bementem volna a WC-re, de láthatóan az még mindig foglalt volt. 

- Te, ide figyelj, azt mondtad, hogy csak pisilsz, mi a csodát csinálsz akkor még 5 perc után is a vécében? Remélem, hogy nem a telefonodat nyomogatod, mert ha kijössz és meglátom a kezedben a telefont, én agyoncsaplak!

- Miért -ordít kifelé felháborodva-, minek kell neked a vécé???

Elmagyaráztam neki. Ja, és nem volt a kezében telefon. Beledugta a farzsebébe...

Tovább is van, mondjam még?

Avagy folytatásos rémtörténet a feledékenységemről. 2. rész.

1.) Pénteken volt az évzáró az oviban. Most csak egy kislány ballagott, akinek mindene a helókitti.Gondoltam, fűzök neki egy ilyen lánycicafejes medált. Gondosan ki is választottam a megfelelő mintát, majd miután itthon nem sikerült életet lehelnem a nyomtatónkba, az oviban nyomtattam ki, sőt, hogy egyszerűbb legyen a dolgom, szépen fel is nagyítottam, a leszámolhatóság megkönnyítése érdekében. Későn kaptam észbe, csütörtökön délután került sor a műveletre, de bőven lett volna időm megfűzni, hiszen 1-1,5 óra alatt kész lett volna. És ez a lényeg, hogy lett volna. Ha nem hagyom bent az egész kinyomtatott mintát az oviban.

2.) Jövő héten lesz Noémivel az aktuális ortopédiai látogatásunk, amire még előírás szerint februárban kértem időpontot. Fel is jegyeztem a naptárba, aztán a dátumot átvezettem a másik naptárba, hogy mindenhol nyoma legyen. Nyoma is van: az egyikben 24-én 12.45 , a másikban  25-én 12.45 a megjelölt dátum, mikor is meg kell jelennünk az orvosi konzíliumon. Ha legalább arra emlékeztem volna, melyik naptárból melyikbe másoltam át az időpontot, akkor nem kellett volna pénteken szégyen szemre felhívni a doki asszisztensnőjét, hogy ugyan mondja már meg, legyen szíves, mikor kell menni a gyerekkel, mert nagyon hülye vagyok.

3.) Siminek még nem volt meg a hároméves státuszvizsgálata a védőnőnél. Még időben kértem neki időpontot erre a kiemelten fontos eseményre, kaptunk is július 6-ára. Ennek ellenére jött egy levél 2 hete, hogy a gyerekkel jelenjek meg ekkor és ekkor (nem akkor, amikor megbeszéltük) a védőnőnél a státuszvizsgálat megejtése céljából. Mivel ez előbbi dátum, mint amiben mi megegyeztünk, gondoltam, élek a lehetőséggel, és ekkor megyünk. Természetesen ezt is gondosan bejegyeztem a naptárba. Szóltam szerdán a bölcsiben, hogy hétfőn nem megy Simi a védőnő miatt, de pénteken a biztonság kedvéért odatelefonáltam, hogy tényleg nem megy a gyerek hétfőn a védőnői izé miatt. Az előbb hajtottam át a jövő hétre az asztali naptárt. És mikor lesz a találka? Na ki tudja megmondani? Hát nem holnap, hanem csak a következő hétfőn. 

Van valakinek gyógymódja a "életközepi elhülyülésre"?????

Honnan tudhatja az ember, hogy itt az ideje a nyári szabadságnak?

1.) Nyár van.
2.) Cipőt vásárol a gyermekének, amit a gyermek hazaérkezésekor a lábára akar próbálni. De nincs mit, ugyanis a megvásárolt lábbelit az üzletben felejti.
3.) Gondos háziasszonyként a tökéletes folteltávolítást célként tűzve maga elé, beáztatja a ruhákat mosás előtt. A házban található egyetlen törött aljú lavórba, amiben kizárólag a vasalásra váró ruhákat szokta tartani, hiszen törött az alja, másra nem használható. Még jó, hogy nem egyenesen a szennyeskosárba áztatott...
4.) A másnapi ovis foglalkozáshoz alaposan bevásárol: csomagolópapírt és vastag filceket vesz, hogy öltöztetőbabákat rajzoljon. Hogy ne menjen ki a fejéből, az egész kupacot az ebédlőasztalra teszi, majd többször is felháborodva dohog magában, hogy már megint ki a csoda pakolt mindenféle lomot az asztalra? Este kiderül, hogy ő volt, de nem rajzolt rá semmit.
5.) 2 hónapig tartó ígérgetés után végre egy szép napon mégis elviszi a kolléganőjének a még kora tavasszal beharangozott befőttes üvegeket.
6.) Rettenetes patáliát csap, mikor a férje bejelenti, hogy ezen a hétvégén lesz a 4 napos "kirándulás". Milyen kirándulás? Mikor mondtad? Mikor beszélted meg? Velem aztán nem! A nagylányt is viszed? Na, azt aztán tényleg nem mondtad! Vagyis de, csak azt mondtuk, hogy még megbeszéljük! Tényleg mondta, tényleg megbeszélték. Csak ki emlékszik már arra...
7.) Záros határidőn belül a férjének és gyermekeinek a "Sárkány típusú női hozzátartozó idegbaj nélküli elszenvedője" címet kell adományoznia, mert az utóbbi időben mindenen, mindig felmérgesíti magát. Persze az alapvetően idegbeteg természetén túli mértékben.

Pillanatnyilag ennyi jut eszembe, de naponta több tétellel tudnám gyarapítani a listát, de mindent elfelejtek.

Elmondom, miről maradt le a nagyérdemű

Mostanában megint kevés időm van (mikor volt sok?), így aztán a blogírás a végére marad, de annyira, hogy sokszor napokig a kedvenc blogjaimat sem olvasom, nem hogy írjak valamit.

Azért pár szóban az utóbbi hét aktualitásaiból, csak hogy azért mégis.

Szombaton a kolléganőm esküvőjén voltam. Előtte próbáltam az alakomnak alkalomnak megfelelő öltözethez jutni, több ruhaboltban is voltam, hogy ez irányú törekvésemet megvalósítsam. Nem jártam sikerrel. Mert ott volt - több helyen is, de egy üzletben aztán tényleg - ugyan  A RUHA, de a) olyan sokba került, amennyit én ruháért ki nem adok; b) minden méretben volt, kivéve azt, ami nekem kellett volna; c) a vállfán tökéletes volt, rajtam meg pocsék; d) visítva talán mégis kiadtam volna érte az árcédulán szereplő pofátlanul magas összeget, de cipő is kellett volna hozzá (mármint új), mert az egy darab fekete "szépcipőm" azért koránt sem passzol mindenhez, és az plusz kiadás, ami végképp nem jöhetett szóba. Végül kínomban a nagy nap előtti csütörtökön beugrottam a kedvenc turimba (és marhára meglepődtem, mert úgy felmentek az árak, hogy ihaj), és vettem egy tökvadiújcímkés bézs (drapp, világosbarna, tejeskávé?) színű nadrágot nem egész 3.000 Ft-ért. Ehhez magamra öltöttem az ugyanott egy hónapja vásárolt (1.450,-), szintén ugyanilyen alapszínű fekete pöttyökkel ellátott blúzt, na és ehhez akkor már a fekete szépcipő a fekete széptáskával pont megfelelt, úgyhogy új lábbelire sem kellett költeni, meg is veregettem a vállamat a pénzköltés terén nyújtott igazán visszafogott magatartásom miatt. És a férjem szerint pont úgy néztem ki (idézet szó szerint), mint egy elegáns francia bonbon. Gondolom, ez valami jót jelent, mert azt is mondhatta volna, hogy egy génhibás pöttyös labdára hasonlítottam.

Ugyanezen alkalom miatt szerettem volna eljutni hajat vágatni, mert az utolsó fodrászos kalandom óta nem voltam arra. Végül nem mentem, időhiányra hivatkoztam akkor is, mondjuk ez pont mindegy már, de azért a hajszínemet meg szerettem volna változtatni, különös tekintettel a hajtöveimre. Már amennyiben a fejbőrtől számított 5-6 centi még hajtőnek számít. Ott ugyanis eléggé látszottak az amúgy nem túl nagy számban jelen lévő, de a sötétbarnától meglehetősen elütő színű ősz hajszálaim. Gondoltam egyet, hogy akkor most bátor leszek, és a több hónapja felkent sötétbarna festék, ami mostanra egész világosra fakult, az biztosan jó alap lesz egy szép világosbarna színhez. Vásároltam is valami egészen szép közép (inkább világos) barna színű festéket, amiről azt írták, hogy a sötétbarna hajat is világosabbá lehet vele tenni. Mivel az én hajam akkor már közel sem volt sötétbarna, az első pillanattól fogva a teljes sikerben bíztam. Hazudtak. Ezzel a festékkel is pontosan ugyanolyan enyhe vöröses fényű majdnem fekete hajam lett, mint az eddig kipróbált összes házi hajfestéktől. Kezdem azt hinni, hogy minden cég minden "bármilyen barna" árnyalatú hajfestéke ugyanazt a cuccot tartalmazza. A nyári szünetben első dolgom lesz felkeresni a fodrászt és normális fejet csináltatni magamnak.

Ma volt az első ovis szülői. Csiga-biga csoport, 15 fiú, 10 lány, az óvó nénikről még semmit nem tudni. A bölcsiből ebbe a csoportba jön a kislány, aki olyan rossz, mint a bűn; a gyerek, akinek már többször láttam erősen ittasan az anyukáját (vele a gyereket...); a kisfiú, aki rövid idő után másik csoportba került, mert állandóan bőgött, és minden gyerek idegbajt kapott tőle; a kisfiú, aki állandóan taknyosan jár a bölcsibe; a kislány, aki örökké sipító fejhangon beszél/vinnyog; a kisfiú, akinek az anyukája fel volt háborodva, hogy februárban, mikor a gyerek betöltötte a 3. évét, nem vihette át azonnal az oviba, hogy (idézem) "korosztályának jobban megfelelő ellátást" kapjon. Meg még páran, akiknek a nevét ismerem, de nem tudom élményhez archoz kötni. Bízom benne, hogy jó lesz, bár mindenfélét hallottam már a "nagy" oviról, ahová végül is Simi járni fog, de szent meggyőződésem, hogy semmi baj nincs az ovival. Az, hogy mi lesz a gyerekkel/gyerekből azt nem az ovi, hanem az óvónők határozzák meg. Van mindenhol ilyen is és olyan is. Remélem, hogy ez a gyerek is, ahogy a másik kettő, jó óvónők kezébe kerül. Mi mást is tehetnék, ha senkit nem ismerek, ugyebár.